SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP

2021.06.13.

"Jaj azoknak, akik azt mondják a rosszra, hogy jó, és a jóra azt, hogy rossz, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják, akik azt állítják a keserűről, hogy édes, az édesről pedig azt, hogy keserű! Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak. Jaj azoknak, akik a borivásban hősök, és vitézek az italok keverésében, akik vesztegetésért igaznak mondják ki a bűnöst, de az igazaknak elvitatják az igazát. Ezért ahogyan a tarlót megemésztik a lángnyelvek, és a széna összeroskad a tűzben, úgy korhad el gyökerük. Viráguk elszáll, mint a por, mert megvetik a Seregek Urának tanítását, és utálják Izráel Szentjének beszédét." (Ézs 5,20-24)

Ez az igeszakasz azután következik, hogy a mit sem sejtő népnek Ézsaiás hirdeti, hogy fogságba fognak esni. És ez az igeszakasz párhuzamba állítható az oltár előtti igével is a gazdag ember lakomáját elutasítókról. Abból pedig különösen egy mondat ragadott meg: kérlek, ments ki engem! Mennék én, de hát lásd, nem tehetem, nem én vagyok a hibás. A felhozott indokok tulajdonképpen komolyak, üzlet, házasság, hát igen, vannak az életünkben fontos, fontosabb dolgok. Mennénk, de hát ments ki engem, ilyen a világ, az egyház, a lelkész, nem lehet, érthető. A gazda erre bánatában, mérgében a koldusokat, sántákat, vakokat hívja be, akik olyanok, amilyenek; és nem szól arról a példabeszéd, hogy ők mentegetőznének. Milyen érdekes ellentét pár, hogy a meghívottakat a fontos dolgaik akadályozzák, a sánta mondhatná: mennék én, de hát járni sem tudok; a vak: hogy' mennék, hiszen nem is látok; a koldus, akinek végre megvolt a jó, forgalmas helye, ahol koldulhat, most hagyja ott? És mennek. Azok, akik tényleg nehezen tudnak, akiknek tényleg lehetne kifogásuk, mennek. És itt van az ézsaiási ige. Sokszor mondjuk, hogy nem olyan rossz az, érthető, hogy így viselkedett a másik. De Isten igéje élő és ható, belül tudjuk az Isten lelke és a lelkiismeretünk által, hogy mi a jó. Nagy vonalakban éppen úgy, mint a konkrét helyzetekben. De ha nem vállaljuk a valót, elkezdünk mentegetőzni, bizony megkeveredhetünk. Lélektanilag az egyik legnehezebb, legfárasztóbb helyzet, mikor nem tudjuk, hogy a másik komolyan gondolja-e, amit mond. "De örülök, hogy látlak!" (Istenem, miért pont erre jöttél!) "De rég láttalak, hogy vagy?" - "Köszönöm, jól." (Pedig dehogy.) Számtalan ilyen helyzet van, kicsiben és nagyban is. Amiről szól a heti ige: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok..." A világban nem lehet megfáradni, nem lehet elmondani, jól kell lenni. "Ments ki engem!" Kegyes hazugság mindenütt van. Pedig az életünk lehet, hogy bizonyos szempontból nehezebb lenne, de sokkal egyszerűbb, ha azt mondanánk, ami van. És a mai örömhír, hogy azt mondja az Úristen: gyertek, van még hely. Egy valakinek nem tudunk hazudni, nem is érdemes, de nem is tudunk, az Úristennek, és saját magunknak. A pokol érdekes teológiai kérdés, de az egyik definíciója lehet az Isten nélküliség. Amikor nem figyelünk Istenre, a szeretetre, a belső hangra, amiben szól hozzánk. Mint amikor a háromévestől megkérdi az apukája ebéd előtt: Te miért ettél csokit? - Apa, én nem ettem. - De ettél. - Nem, én nem. És ölbe veszi, a tükör elé viszi, és csupa csoki a gyerek szája. - Hát, ettem egy kicsit, Apa. Ez a tükör a mi lelkünk. Ezzel nem érdemes játszani, ha az Úristen hív, meg kell érezni, hogy az a legfontosabb. Nem azért, mert nincs más fontos dolog, hanem mert van fontosabb, a lelkünk, a hitünk, az az erő, hogy merjük azt mondani, ami van. Ehhez kell egy belső erő, belső őszinteség. Szerintem ez az igent mondás az Istennek a lakomájára. Vannak fontos dolgok, ember vagyok, de belül se neked, Úristen, se magamnak nem szeretnék hazudni. Hiszen mit ér az, ha az egész világot megnyerjük, lelkünkben pedig kárt vallunk? olvashatjuk az evangéliumban. Adja az Úristen, hogy mi is mindent félre tudjunk tenni, amikor hív, mert ma is hív minket a lakomájára. Ámen.