SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 9. VASÁRNAP

2021.08.01.

"Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen. Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.
Mert amikor ezt mondja az Írás: "Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor"" (Zsid 3,12-15)

A mai igéből engem leginkább ez a mondat fogott meg: ha halljátok a szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket! Nyilván nem a testrészről van szó, hanem a lelkünk, a hitünk, az életünk, a lelkesedésünk, az empátiánk már nem olyan. Már nem érint meg, nem hat meg semmi. Azt mondják a családterapeuták: azok a házasságok, ahol még van düh, harag, menthetőbbek, mert még van érzelem, mint a közönyösök, ahol már hidegen hagy, hogy mi van a másikkal. Megkeményedik a szívem, már nem érdekel semmi. Belefárad az ember hite, lelke. Vajon mitől, mikor keményedik meg a szív?
Eszembe jut egy tanmese: egy légtornász kifeszített drótkötélen talicskát tol a szakadék fölött oda-vissza, az emberek ámulva, ujjongva, tapsolva nézik. Végül a saját gyerekét is áttolja a talicskával. Mindenki ujjong, világszám, micsoda bravúr, micsoda ügyesség. - Na, elhiszitek, hogy meg tudom csinálni? - Persze. - Elhiszitek, hogy akárhányszor meg tudom csinálni? - Ó, igen. - Akkor ki lesz a következő, aki a talicskába ül? - Ja, azt azért mégsem. Annyira azért mégsem merem elhinni, úgy igazából. Erről beszél a szerző: ne legyen kemény a szívünk. Ha visszagondolunk gyerekkorunkba, milyen jövőt képzeltünk el magunknak, mennyire hittünk a világban? Ahogy József Attila írja Altató című versében:

                              "...
                               A távolságot, mint üveg-
                              golyót, megkapod, óriás
                              leszel..."

Milyen jó visszalépni kicsit a gyereklétbe, visszagondolni, hogy milyen hitünk volt. S bár, ahogy az ige írja: Krisztus részesei vagyunk, az élet terhei alatt meg tud keményedni a szívünk. És hiába látjuk, hogy az Úristen át tud tolni a szakadék felett, meg tudja tenni, ami ijesztő. Pedig az Isten ma is azt kéri: ülj, bele a talicskába! Hidd el, bízz bennem, hagyatkozz rám! Merj örülni, merj kapaszkodni belém! Azt kívánom ma is nektek, Testvérek, hogy ha azt látjátok, tapasztaljátok, hogy megkeményedik a szív, lehet kapaszkodni gyermeki lélekkel, gyermeki bizalommal az Úristenben. Ha ma halljuk az ő szavát - márpedig lehet - ha ma halljuk az ő hívását, hogy szeress, hogy bízz, hogy nevess, hogy higgy, akkor ne keményítsük meg a szívünket, mint a zsidók az elkeseredéskor, amikor hiába látták Isten csodajeleit: manna esett, Mózes vizet fakasztott - mégis lázongtak. Hanem mondjuk azt: igen, benned mégis bízom, a Te szavadra beülök a talicskába. A Te szavadra mégis hiszem azt, hogy a mosoly gyógyít. A Te szavadra mégis hiszem, hogy az ölelés erőt ad. A Te szavadra hiszem azt, hogy lehet élni. Adja az Úristen, hogy ezzel a hittel tudjunk kapcsolódni hozzá és egymáshoz! Ámen.